Megmondom őszintén. Lehet, hogy nem illik. Lehet, hogy nem szokás. Anyának lenni nagyon de nagyon nehéz. Legalábbis néha.

A természet tökéleteset alkotott az embergyerekkel. Ha nem lenne olyan cuki, aranyos, imádnivalóan zabálható akkor nem bírnánk mi nők a ránk váró terhelést. Csak úgy lehet kibírni, hogy rádnéz a fiad/lányod és elereszt egy mosolyt.

Olyankor pedig minden megbocsáttatik. Megbocsátom, hogy 5 és fél hónapja nem aludtam egybefüggően többet 3 óránál. Megbocsátom, hogy maximum 5 percem van az étkezésekre, hogy éjjeleket még nem alussza át. Megbocsátom, hogy néha órákba telik az altatás, hogy olyan mély kétségekbe esem néha önmagammal és anyaságommal kapcsolatban amikor bömbölve sír és nem tudok segíteni. Megbocsátom, hogy 5 és fél hónapja nem láttam egyetlen filmet sem, nem néztem televíziót. Viszont újra felfedeztem a mesekönyveket melyekből minden nap olvasok Benjáminnak még akkor is ha az orvosunk szerint még korai mert nem érti.

Az anyaság fárasztó. Néha amikor elalszik az ölemben - és nem azon gondolkodom vajon felébred-e ha leteszem - az jut az eszembe, hogy hogyan lehet valakit annyira szeretni, hogy lelkiismeretfurdalásod legyen ha haragszol rá. Mert így szeretem. Ránézek és az jut az eszembe, hogy miért is kapom fel a vizet? Hiszen Ő nem tud beszélni, nem tudja elmondani még, hogy mi és hol fáj, mi a baj! Ő még csak sírni tud és ha segítek mosolyogni vagy amit most tanul éppen göcögve nevetni.

Olyankor pedig elfelejtem, hogy leszakad a derekam, a talpaim a szülés óta is fájnak, nem akar lemenni a hasam, nem jutok el a fodrászhoz, a szemöldököm olyan mint Rumcájsznak és hogy valójában az összes nadrágom és blúzom használhatatlan mert nőies lett az alakom ( tehát széles a csípőm és nagy a seggem! ).

De van egy gyönyörű,okos és csodálatos kisfiam és azt hiszem ennél többet nem is kívánhat magának egy anya és minden de minden meg is van bocsátva.

( Persze most is inkább aludnom kellene ahelyett, hogy itt írogatok de a grafománia az grafománia. )