Az éjszakák voltak a legrosszabbak. Minden elhangzott szó súlyosabbá, minden hallgatás beszédesebbé vált. A kinti sötétség ráhúzódott a lakás minden zegzugára. Beleolvadt a bútorok szövetébe, megbújt a függönyök redőiben és visszavigyorgott a tükrök ezüstös felületén.
Izabella csak nézte a lábánál petyhüdten fekvő alakot. Az alkohol illata, mely a földön alvó férfiból eredt betöltötte a száját és gyomrából feltolult a sav. Marrta a nyelőcsövét, a lelkét. Gyűlölte.
Karján a pár hónapos csecsemővel halkan dúdolgatott miközben gondolatai a férfin és az iránta táplált érzelmein jártak. A baba halkan magyarázott az anya vállgödrében és a fal mélyedéseit tanulmányozta. Elégedett volt. Boldog. Kiegyensúlyozott. A nőnek köszönhetően.
Izabella óvatos de határozott mozdulattal rúgott bele a testbe mely halkan felnyögött de nem mozdult. Elégedetté tette a mozdulat de rögtön utána lelkiismeretfurdalása is támadt. Megfordult és lassan elsétált a gyerekszobáig. A hintaszékbe ülve a gyermek értelmes, kék szemébe nézett és mesélni kezdte neki a Micimackót. Az acélkék szempár komolyan fürkészte az anya arcát majd egy mosoly kíséretében lassan lecsukódott. Álommanó is hazaért. - gondolta az anya. Letette és betakarta a gyermeket. Végigsimított alvó arcocskáján majd nagy sóhajjal elindult, hogy eltakarítsa a mocskot.
