Az Isten Balkeze nem a legremekebb mű amit olvastam. Sajnos igen kevés időm marad olvasásra Benjámin mellett. A nap nagy részét vele töltöm, a többit a házimunka és a kutya tölti ki, ám még így is marad egy icinyki-picinyke, nyúlfarknyi rész amit félre tudok tenni arra, hogy olvassak és mint látszik írjak is. A férjem szerint grafomán vagyok és lehet is benne valami. Anno a gimnáziumban azt mondta az irodalomtanárom, hogy az a baj a fogalmazásaimmal, hogy túl sok szót használok, túl nagy a szókincsem. Na ez azóta biztosan nem változott. Ja, a könyv.
Meg kell mondanom, hogy nagyon szeretem a jól megtervezett borítókat. Nem az alapján választok könyvet de ha vacilálok az egyiken, hogy bekerüljön-e a kosárba mert érdekesnek tűnik, de... nos akkor a borító dönti el. Az Isten Balkezénél is a borító döntött. Olyan ígéretesnek tűnt, sejtelmes, erőszakos de mégis kicsit olyan világmegváltós, heroikus a figura az elején. Ráadásul a sötét színek keveredve a lilás, kékes tónusokkal igazán nagyon misztikussá teszik a figurát akinek csak sejteni lehet az arcát a csuklya alatt.
A szép borító ellenére azonban a könyv igencsak nehézkesen indult el. Cale a főszereplő bár nagyon jól kidolgozott karakter eleinte csupán bárgyúnak tűnik. A lassú sodrású kezdésben alakja inkább jellegtelen mint központi és csak azért figyelünk fel rá mert végeredményben mégiscsak róla szólna ez a történet. Amennyiben nem adjuk fel a könyv olvasását eljutunk majd végre egy olyan pontra ahol belépnek a képbe a többiek. Mert mindegyik történetben vannak mellékszereplők. Olyan emberek akikkel - ha a főhőssel nem is - azonosulni tudunk, akiket megszeretünk. Itt a Menedék falai között ahová ezeket a fiatal fiúkat zárják, hogy brutális körülmények között Isten katonáinak neveljék őket Thomas Cale társai Tétova Henri és Kleist. Igen szimpatikus figurák, akiknél komoly jellemfejlődést ugyan nem fedezünk fel a könyv végén sem, de jól megformált, a cselekmény szempontjából logikus természetük igen szórakoztató. Egyikük egyenes és nagyon vidám míg a másik inkább szarkasztikus és visszahúzódó, olyan a helyzet tehát mintha Kukát és Morgót Cale két szárnysegédjéve tették volna. A többi szereplőt is felsorolhatnám de igen sok van és valamilyen szinten mindegyik fontos szerepet játszik abban, hogy eljutunk a történet velejéhez, az igazán magával ragadó, izgalmas középrészhez. A felgyorsult cselekményben Cale már nem bárgyú, sőt. Kifejezetten komoly és egyenes jellemmé válik előttünk. Küzd önmagával, a világgal. Új tanítót talál aki megismerteti a világgal. Ez a tanító lett számomra a legérdekesebb a könyvben és nagyon sajnáltam, hogy az író nem bontotta ki jobban a jellemét, sorsát, történetét. Ő Idrispukke. Ő vezeti Cale-t, tanítja meg élni a létezés öröméért.
A történet beindul és a gyors sodrás magával ragadja az olvasót. A sok, emberi jellemeket mozgató történetszál végre összeáll és kötélként csavarodik az olvasó elméjére, hogy húzza-vonja azt, kétségbe ejtse majd felvidítsa. Áma könyv vége csalódást hoz. Kurta furcsa a befejezés. Levegőben maradnak bizonyos szálak és nem kapunk választ rengeteg kérdésre. Cale története sem válik kerek egésszé. Nem kapjuk meg a katarzist, nincsen lezárás.
Sajnos nem tudom, hogy azért nincs-e, mert Paul Hoffmann is - mint manapság oly sok író - úgy gondolta lebegteti a történet végét, így később új részt írhat belőle. Remélem nem erről van szó. Remélem, hogy csak így sikerült. Nem vagyok híve a folytatásosknak, kivéve ha olyan nagy sodrású történetről van szó mint mondjuk a Háború és Béke, vagy hogy könnyebbet említsek Josikava Eidzsi: Muszasi sorozata.
Isten Balkeze megmarad egy szórakoztató, kissé nyögvenyelős de összességében véve mégis jó könyvnek az emlékezetemben. A borítóját pedig szívesen nézegetem a polcomon.
